Tanár Úr, mesélnék pár dolgot, van öt perce?
Buta kérdés, mindig volt, nem is öt, de tizenöt vagy ötven. A Tanár Úr szobájában vagy a folyosón, egy ablakmélyedésben, később a Latin Tanszéken, az én munkahelyemen.
Tanár Úr, emlékszik még a kávém ízére? Nem is olyan rég még fölemlegette ezeket az időket:
"...csak tegnapelőtt volt, hogy kávézás közben vagy anélkül, mindenesetre sokféle tárgyban és őszintén elmecsevegtünk, ha úgy tetszik, rögeszmét cseréltünk egymással" (2012).
"...gyakran jutnak eszembe a Duna-parti évek, egyebek közt az is, milyen jókat beszélgettünk óraközi szünetekben vagy feketézés ürügyén" (2014).
Ó, igen, a Duna-parti évek!
1984-ben kezdődtek.
Hogy ennek jelentőségét megértsük, egy kicsit vissza kell mennünk az időben.
Amikor az egyetemet elkezdtem, nagyon hamar világossá lett előttem, hogy ógörög szakos szeretnék lenni. Csakhogy akkor a Görög Tanszék vezetőjét Falus Róbertnek hívták. Nem ismerős név, ugye? Tanár Úrnak persze nagyon is, de a fiataloknak... Nem is igen láthatják a nevét idézve, szakcikkek, könyvek nem emlegetik. Ennek egyszerű oka az, hogy valójában nem tudós volt, hanem kihelyezett pártkatona. Csak egyetlen példa. Másodéves latin szakosként egy évnyi görög művelődéstörténet kurzusunk volt, egyik félév filozófiatörténet, másik félév irodalomtörténet. Lett volna. Ugyanis Falus pajtás az első órán kijelentette, hogy őt nem érdekli a görög filozófia (!!!), és két félév irodalomtörténetet fog nekünk előadni. Na ez is olyan volt, amilyen. Ismétlem, egy tanszékvezető egyetemi tanárról beszélünk. A csúnyábbik részét most nem mondom el, de el lehet képzelni. Orwellt ő már 1984 előtt megvalósította...
Ott álltam a dilemma előtt, hogy fölveszem a görög szakot, de akkor Falus fogja tartani a legtöbb órámat, vagy halasztok.
Nos, nevezett tanszékvezető 1983-ban meghalt. Minthogy kiemelt (párt)vezető volt, ki kellett várni a gyászévet, ennélfogva Tanár Úr csak 1984-ben érkezett, hogy a tanszék élére álljon. És akkor kezdett a tanszék végre tanszékké válni. Volt ott kiváló tudós és ember, Kapitánffy István, (Istenem, több, mint húsz éve halott... nem mellesleg ő inspirált arra, hogy ógörög szakos legyek), de Falus felvigyázása alatt gúzsba volt kötve. Ámde jött Tanár Úr.
Nem hallottam a szűzbeszédét, amit leendő hallgatói előtt tartott, csak messziről láttam nyúlánk alakját. Máris tudtam, hogy különleges emberrel hozott össze a jó sorsom. Hogy honnét tudtam? Hát a hajából, Tanár Úr! Nyomban Liszt Ferenc jutott róla eszembe, ahogyan a határozott metszésű álláról is. Nézze csak:
Tudom, tudom. Most azt gondolja, a morfológiai hasonlóság lehet a véletlen műve. Elvégre négy lába van a versenylónak is, meg a teknősbékának is. Vagy valami hasonlóan ironikus-önironikus képpel csapná agyon képzetemet. Ámde a tények engem igazolnak. No nem a zongorázás terén... Tanár Úrnak kiváló művészi érzéke van, ami tudósok közt ritka. Mármint abban az értelemben, hogy nemcsak többé-kevésbé passzív élvezője a művészetnek, hanem alkotója is. Szétbogozhatatlanul összefonódott a magas szintű tudományos tartalom a szépséges kifejezési módokkal, amikkel szinte öntudatlanul örvendeztette meg mindenkori hallgatóját, olvasóját. A szépség frigyre lépett az igazsággal.
Nem, nem áll szándékomban ecsetelni, milyen kiváló tudós (pedig igaz), sem azt, milyen remek pedagógus (ez is igaz), megteszik ezt az avatottak. Látja, Tanár Úr, nincs múlt idő. Minden, amit képviselt, vagy jelenidő, vagy belefulladunk a mocsárba.
Olyasmiket mesélnék most, amik nekem végtelenül fontosak, mint az előbbi dolog is. Olyasmiket, amiket Tanár Úrtól tanultam meg egy életre, olyasmiket, amik személyemben érintettek meg.
Tudja, Tanár Úr, vannak manapság fogalmak, amiket ez a korcs és szellemtelen világ már nemigen ismer. Ilyen például a hitelesség. Hogy valakinek a gondolatai, a szavai és a tettei harmóniában vannak.
Megtanultam, mi az akríbia. Hogy a lehető legnagyobb gondossággal és pontossággal kell mindent, még a legapróbbnak látszó tárgyat is kezelnünk. Nem csak a szakmában... (Zárójeles történet: amikor erős kilenc évvel ezelőtt készítettük a 80. születésnapjára a kötetet a tanulmányaiból, ki kellett édesgetni-préselni az írásokat Tanár Úrból, emlékszik? Az utolsó utáni pillanatig csiszolta, javította, változtatta a szövegeket, még mindig itt egy pontatlannak ítélt megfogalmazás, ott egy betoldandó mondat, mert sohasem érezte elég tökéletesnek, amit írt. Míg kegyetlen szerkesztőként azt nem mondtam, hogy most van vége. Mindent megértek, mindent átérzek, de valahol meg kell állni. És virtuálisan kitéptem a kezéből a kéziratokat. Becsületére legyen mondva, elfogadta az eljárásomat. Slusszpoén: nem egy cikk évtizedekkel korábban készült, és azokba is belejavított, mert még mindig maradt a témával kapcsolatban mondanivalója, javítani valója.)
Láttam, mit jelent a férfias szemérem. Hogy bizonyos kérdésekről, eseményekről, emberekről milyen finom visszafogottsággal, mégis sokat sejtetőn tudott beszélni. És egyes témákról még így sem... Nemigen beszélgettünk 56-ról, a Parlament előtti tömeggyilkosságról, pedig ott meghalt Valaki, aki Tanár Úr szívéhez oly közel állt.
Megértettem, hogyan kell minden körülmények között a méltóságát megőriznie az embernek, mert Tanár Úr képes volt erre. Sokat szenvedett életében, sok borzasztó csapás érte, mindet nem is ismerem. Tanúja voltam, miként akolbólította ki az egyetem másodjára is, 59 után 95-ben. Nem, nem részletezem. Majd megírom egyszer, mielőtt én is átlépem annak a világnak a küszöbét, ahonnét még senki nem tért meg. Emelt fővel távozott akkor is. Soha nem sajnáltatta magát, nem siránkozott, noha lett volna miért.
Magánügyi zárlat következik, aminek tanulságai azonban messzire hatnak.
Sok évvel ezelőtt hébe-korba anyámat is elcsábítottam az Ókortudományi Társaság egy-egy felolvasó ülésére. Tudni kell, hogy ő nem szakmabeli (hála Istennek...), életének túlnyomó részét a közétkeztetésben töltötte, majd egyéb gazdasági vonalon dolgozott. Bizony, volt olyan előadás, amire azt mondta: "Tudod, biztosan nagyon okos meg nagyon tudományos az illető, de nekem khm, khm kissé túl magas volt." Bezzeg amikor Tanár Úr adott elő! Hát én olyan lelkesnek anyámat a szakmámmal kapcsolatban nemigen láttam. Mert nemcsak tudományos volt, hanem szép is, amit mondott, s mit tesz Isten: még érthető is volt... Anyámat teljesen elbűvölte. És megértette, mitől gyönyörű ez a szakma, mellesleg nekem is az egyik alapvető élményem volt Tanár Úr minden megnyilvánulása, akár órát tartott az egyetemen, akár cikkét olvastam. Valahogy nem jutott eszembe olyankor Hatvany Lajos, és A tudni nem érdemes dolgok tudománya.
Utolsó utáni záróakkord. Emlék, 1997-ből. Csak egy kép.
Balról jobbra: Glaser Tamás, Mohay András - és persze Tanár Úr...
Majd mesélek még róla egyszer, valahol, valamikor. Kapitánffy tanár úr 65. születésnapját ültük meg Pomázon. Két hónap múlva meghalt. De ő is itt van, velem. Mint Tanár Úr is.
A halál nem jelent semmit.
Csupán átmentem a másik oldalra.
Az maradtam, aki vagyok
És te is önmagad vagy.
Akik egymásnak voltunk,
Azok vagyunk mindörökre.
Úgy szólíts, azon a néven,
Ahogy mindig hívtál.
Beszélj velem, ahogy mindig szoktál.
Ne keress új szavakat.
Ne fordulj felém ünnepélyes, szomorú arccal,
Folytasd kacagásod, nevessünk együtt
Mint mindig tettük.
Gondolj rám, kérj, mosolyogj rám, szólíts.
Hangozzék a nevem házunkban, ahogy mindig is
Hallható volt, ne árnyékolja be távolságtartó pátosz.
Az élet ma is olyan, mint volt, ma sem más.
A fonalat nem vágta el semmi.
Miért lennék a gondolataidon kívül...
Csak mert a szemed nem lát...
Nem vagyok messze, ne gondold.
Az út másik oldalán vagyok, lásd, jól van minden.
Meg fogod találni a lelkemet és benne
Egész letisztult szép gyöngéd szeretetemet.
Kérlek, légy szíves... ha lehet, töröld le könnyeidet,
És ne sírj azért, mert annyira szeretsz engem.
(Szent Ágoston)
